Aprócska házak bújtak össze, mint malackák
a meleg ólban, csend ült szerte körbe, csak
az ősz sóhaja lebegett. Poros út vitt fel egy
dombocskára, hol cserép kucsma alatt fehér
templom állt és istenáldott szemmel nézte,
az elterülő falucskát. Ott álltam én és Ő és
harmadikként ott lebegett, az őszi párába bújt,
soha el nem múló szerelem. Belénk simulva
melegedett és úgy rakott puha fészket, mint ki
soha el nem megy. A templom volt a falú vége,
ide ki jött csak gyónni jött és feloldozást kapni
bűnei alól, ha bűne nem is volt. Mögötte kis
erdő feküdt, hol őszhomályba tűntek már a fák,
sötétjébe poros út bújt, ködbe tűnve, mint egy
távolodó látomás. Az út néma volt, rajta csak szél
futott és vitte magával a közeli temető, szélbe
bújó jaj-szavát. Néha kutya vakkantott, de hangja
úgy csitult-múlt, ahogy a puha bársonyra pihe hull.
Mi csak álltunk, összeért vállunk, kezünkben
spirálos mappa, ceruza, zsebünkben elkopott radír,
szemünkben szerelmes fény és az őszi pára fátyolosan
ölelt körénk. Vonalak futottak a papírra, a templom
alakja formálódott és néha átpillantottunk a másikunk
kezére, édes istenem, de szép is volt. Lassan ült le
az alkony szürkülete, a pára lassudva sűrű függöny lett,
gomolyogva csipkét rajzolt és a távol is távolabb lett.
A csupasz fák között már puhán ült a pára, faágon
fázósan madár gubbasztott, de nekünk mégis
oly édes volt, mint tavasszal a kék égbolt. Örök
boldogság forrása most e békés táj, a jelenben
ringunk, ahogy az újszülött gyermek-csillag a bölcsőjében,
szemét lecsukva álmodott. A sötét lesüppedt már, az
alkonynak búcsúcsókot dobott, mi egymásra néztünk,
becsuktuk a füzetet, menjünk haza kedvesem, otthon
az olajkályhában már duruzsol a meleg.