Bezárólag

Bezárólag

Remélem, hogy börtönéből
egyszer, mind a kettőnk kitör,
hogy szó se essen közöttünk
a sok gondról, a sok bajról;
hogy szabaddá váljunk, a nap
árva száműzöttjeiből,
kijutva és menekülve,
a mostani zűrzavarból.

Amiben most kísértetként,
élő holtként botorkálunk,
amilyennek életemet,
rémálmaimban sem láttam;
amelyben a megváltásra,
és a feloldásra várunk,
hosszú hónapok óta már,
mind a kettőnk egymagában.

Hírt csak telefonon, vagy a
hálón hallva egymás felől,
míg a fejemben nekem is,
sokszor csak a félsz zakatol;
remélve hogy a kettőnket
elválasztó fal majd ledől,
hogy újra találkozhatunk,
valamikor és valahol.

Hogy elsőre fel se fogjam,
hogy magam előtt téged látlak,
nem azon búslakodva, hogy
a világ, milyen halott ma;
nem is látva közös jövőnk,
álomnak és délibábnak,
meghúzódva a szobámban,
magányosan a sarokba.

Hogy együtt nevethessünk mi,
a víruson, a rég holton,
kinek az érintése most
még, ijesztő és még hideg;
hogy a csillagunkat, újra
együtt keressünk az égbolton,
nézve, ahogy a tereket,
az emberraj hogy tölti meg.

Elfelejtve, a sok sötét
gondolat bennünk hogy tolong,
és hogy bennünk a sok kétség,
hogyan dübörög és dagad;
nem is tudva hogy a világ,
vagy én vagyok a nagyobb bolond,
hogy a kettőnkké, mikor lesz
a napfény és a virradat.

Hogy mikor kaphatunk újra
lábra, és újra erőre,
hogy mikor feledhetjük el,
a sok tiltást, a sok nemet;
tűrve hogy e nyavalyás kor,
bőszen csak törtet előre,
hogy az arcunkra dermessze,
minden nap a döbbenetet.

De hogy egyszer ennek is majd
vége lesz, azért sem kétlem,
mint akiben az álmokat,
az optimista énem gyártja már;
hogy egyszer majd csak itt teremsz,
mellettem észrevétlen,
összedőlve a sötétség,
akár egy ócska kártyavár.

Hogy egyszer végre magunkból,
minden szorongást kiadjunk,
hogy el egymástól több már,
nem választanak és lopnak;
hogy ne a bezártságunkra
ébredjünk fel és riadjunk,
és hogy hangot ne akarjak,
adni már a bánatomnak.

Úgy élve, mint akit többé,
a hírek már nem gyötörnek,
rémüldözve csak azon, hogy
az emberségről le ki mondott;
hogy átadjam magam neked,
és a költői gyönyörnek,
nézve hogy a nehéz hajad,
sötét palástját lassan kibontod.

Mint akiből elűzetett,
minden ördög, minden démon,
tollat csak a találkozásunk
ünneplésére ragadva;

hogy újra a dicsőségem
lettél, és újra a célom,
hogy parázsló csókjaiddal,
újra eltemess hajadba.

Móritz Mátyás
2021. Március 19. Péntek
Budapest, Csepel