Lélek-szőttes

Minden ott van bennem
– egészen eltemetve –
mélyen benn szívemben,
s pitvarok kamrák csendje
szorongatja izmos lüktetéssel
az elveszettnek hitt érzéseket.

Őrizem az első pillanatot rólad.
Szinte érzem a lensárga napfényt,
az ősz gesztenyéinek illatát,
az avar lágyan roppanó zaját,
ahogy darvakat aggat az égre
az alkony csillagok helyett,
s bennem didereg kapkodón
a kérdés, hogyan mondjam el
neked, mennyire megszerettelek…

Ott van bennem a félsz,
ott a temérdek színes gondolat,
a kimondott és kimondatlan szavak,
az ölelések, a csókok, a vágy,
a harag, a homlokra ráncolt vonalak,
a lepedőkbe gyűrt béke, a nyár,
a tegnap, a ma s a holnap talán…
Ott van minden találkozás.

És még mi minden van!
Ott kiabál, dübörög, kalimpál
a sok mi lett volna,
a viszlát nélkül maradt búcsúzás,
vagy éppen felkacag, netán
könnyez’, mosolyával nyugtáz
egy ölelést, egy ismerős pillantást.
És ott vannak a csendek.
Amikor hallgat a száj, a szív,
a szívben a dobbanás,
a szerelem, a születés vagy
a halál után a belenyugvás.

Minden ott van bennem
– egészen eltemetve –
mélyen benn szívemben,
és pitvarok kamrák csendje
az erek lüktető fonalával szövi
legszebb szőttesemet… az életemet.