Engedjetek ki!

A rút haláltól jaj, de félek,
mikor kajánul és titokban
tüdőmbe mászik és feléget,
miközben testem meg se moccan.

Csak fekszem itt a kórteremben,
csövekkel számban, elhagyottan,
de kint parányi ága reccsen
az új tavasznak, lángja lobban.

Engedjetek ki, hadd rohanjak
a vároromra szélbe szállni,
jöhetne ellen ott a falnak,
nem jutna át fokán akárki!

Engedjetek ki, március van,
ne hagyjatok ma egymagamra,
hazám, csak érted és miattad
hevült a lázam íly magasra!

Engedjetek ki, rossz a kórlap,
tüdőmben már a kór szemernyi,
szememben ég a büszke holnap,
nekem Budára kéne menni!

“Engedjetek ki!” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Valóban remek ez a vers Imre! Képeid élnek, a vers feszültsége a zárósorokig szinten maradnak. A haza szeretete a kórság ellenére is, szinte süt ki a versből. Gratulálok!

Szólj hozzá!