1532. Az új világ

1532. Az új világ

– Hallod, Juan? A tenger, mint veszett vad üvölt,
egy hullám hajónkat tán’ darabokra szedi,
a Hold oly’ véres, elmémben félelem szűköl,
érzem testem e falánk mélység ma elnyeli.

– Ne reszkess pajtás! Kardunk szent, velünk az Isten!
Neki hordjuk a kincset arany palotákból,
megtöltjük ládáink, Pizaro1 szavát higgyed,
barbárok azok, embervért isznak kupából!

– Hallod Juan! Lelkem háborog, menjünk haza!
Mit ér a gazdagság nyugodt álmok nélkül?
Nem kell a véres ékszer, az arany hatalma,
a sötét éj fala ma leszakadni készül.

– Ne reszkess pajtás! Vár az új, az arany világ!
Azok ott mind gyilkos állatok, nem emberek!
Sújts rájuk kardoddal csak ölj, ne nézd, hogy kit vágsz,
vár a dicsőség, a jólét, »tán szent is lehetsz!

És amott a parton, melyet takar a homály,
hol a lélek úgy nyílik, mint egyszerű virág,
Montezukma2 dünnyög Istenének fohászt,
ki megígérte eljön, egy más, egy új világ.

Az ember leigázni vágyja a végtelent,
nem nézi mi áron, mert kell egy új világ,
ha a sajátját fölfalta. Hübriszi3 lelke
ki gyengébb, arra ő béklyót kötöz, rabigát.

1. Pizarro – spanyol konkvisztádor
2. Montezukma – azték uralkodó
3. Hübriszi lélek – uralkodni vágyó, leigázó lélek

“1532. Az új világ” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Éva!

    Fantasztikus a versed. Az új világ nem jelent feltétlenül haladást. Csak akkor mondhatnánk annak, ha mindenki profitálna belőle. Gratulálok!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!