Elit-jelek

ELIT-JELEK

Minek nekünk megismételhetően ennyi üres, esős, zimankós tél? Nyűgös agysejtjeim még dédelgetnek önmagukban a biztos megfejtések képleteit mielőtt végképp kitörni készülne bennünk a megcáfolhatatlan igazság.

A tél ekéje megkeseredett barázdákat szánt az arc érezhető szimmetriáira. Vad, számító kétségbeesett zokogás lesz úrra hitehagyott percek kálváriáin.

Előbb-utóbb tán mindannyian kijutunk majd pöcegödör-aluljárók fogságaiból, melyek egykoron lelkeink titkos vermeiben ütöttek maguknak tanyát. A nappalok, mint dúlt-merev begyógyszerezett s leszedált véglények önmaguk visszhangjaiba hullnak folytatólagosan. Mintha már nem lennének képesek a befejezettség tudatát kelteni.

Túl már a Lét börtönfalain senkise maradhatott aki megszámlálná a még veszteglő s bent ragadt életjeleket, hogy maradhasson meg valami átérezhető abból, ami megadatatott. – Az elhalt köhögés megvénült fintora még ott úszkál, táncol a citrom-savanyú arcok grimaszaiban: gyanúsak, dőzsölőkhez kétség sem férhet.

Szemek átható titkaiban modern letapogató készülékeket épített e Kor, kivel is érdemes megismerkedni?! Hátakra kifeszített púpként hat sokszor a törtető boldogulás s a törtető, tolvaj-álmok hamarabb ábrándítanak ki önző, s méltatlan kerékvágásokból, mint önmaguk teljesítményét hetvenkedőn méregető hackerek.

Vissza kellene szerezni gyöngyről-gyöngyre, láncról-láncra haladva a drága, elvesztegetett sarcot, amit a túlélésért cserébe mindenki kifizetett. Űzöttek vagyunk. Sokaknak még így is láthatatlanok s lényegtelenek!

Szólj hozzá!