Üzenet a jövőnek

Elfáradtam.

Azt gondoltam,
hogy hitem megingathatatlan,
ám tévedtem –
miközben ujjaim közt morzsolódott az idő,
szilánkokra törte
a hallgatás.
Hogy visszakapjam Isten adta jussom,
kimondom,
amit magamba tuszkoltam annyi éven át.

A tanítás küldetés,
pedagógusnak lenni kiváltság,
és nincs oly hatalom,
mely felülírhatja ennek igazát.
Most
szorítást érzek mellkasomban,
fáj,
hogy összedőlni látszik, amit megálmodtam,
évtizedek során építettem
tégláról téglára,
de büszkén emelem fel a fejem,
mert kincsként őriztem,
ápoltam
nagyapám hagyatékát,
a hivatást,
és ez a vérvonal utódomban folytatódik.

Szükség van újult erőre,
felpezsdülésre,
érző, gondolkodó tanítókra,
akik elég bátrak valódi tanítónak lenni,
hogy meggyógyítsák
ezt a nagybeteg világot.

Repüljetek hát, ifjú Titánok,
növesszetek erős szárnyakat;
óvjátok,
ne engedjétek, hogy tövig nyessék,
mert
megcsonkolt szárnyakkal
nem emelkedhet magasba a lélek.

Ne feledjétek,
mindig első a gyermek,
belőlük épül a jövő,
melynek sorsa a ti kezetekben van!

Én elfáradtam, megpihenek.
Szeretném hinni,
hogy utam
nem volt hiábavaló.

“Üzenet a jövőnek” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Kitti,
    az utóbbi időben kedvet kaptam a szabad versekhez is. Egyelőre nagyon kevés időm van, és ebben a formában viszonylag gyorsan ki tudom írni magamból, ha feszít egy érzés, mert szabadon áramlanak a gondolatok – ami a szívemen, a számon, illetve a szövegszerkesztőben. 🙂
    Valóban vannak benne kiégésre utaló elemek, azt is jól látod, hogy külső hatások befolyásolják, azonban ez nem valódi kiégés.
    Hivatásom szeretete megmarad, és talán hagytam már annyi nyomot magam után, hogy fogékony fiatal kollégáim erősödhetnek tőle. Szükségük van rá, mert már másképp fújnak a szelek. A múlt homályba vész, a jelen szinte élhetetlen, új világ kell. Új hit, új szárnyak, repülni készek.
    Nekem most adódott egy lehetőségem, hogy csak az irodalomra koncentráljak, ezt ki is használom. Terveim szerint egy évig csak írással (és olvasással) foglalkozom. Meglátjuk, mi sül ki belőle. 🙂
    Köszönöm, hogy jöttél, megajándékoztál értékes gondolataiddal! 🙂

    Szeretettel: Kankalin 🌺

  2. Drága Kankalin! Többször is átolvastam ezt a versed. Stílusa formabontó, szabad vers, ami rád nem igazán jellemző, meg is lepett. Témája a kiégésre emlékeztet, ami általában mindig a külső (rá)hatás egy hivatásszerű foglakozás tekintetében. A belső tűz és lelkesedés megmarad, ám megnyilvánulni képtelen valamilyen okból. A tanár, nem csak azzal a tudással okít, amit lexikális tudásnak hívunk. Az elhivatott tanár a személyiségével, annak kisugárzásával is tanít. Elveivel, amiket ő vall, bizony átülteti a gyermeki lélekbe, amit aztán sajátjaként nevelget tovább a gyerek. Igen, nagy hangsúlyt kap a jelen időben a gyermek, hogy ő lehessen az első. Közben azonban megfeledkezünk a már nem gyermek ifjakról és középkorúakról, idősekről, mert, hogy az embernek kell elsőnek lennie, az embernek. Hogy egymást becsülve, védve, tisztelve élhessen a gyermek is. Ez a felelőssége a pedagógusnak igazán.😍

  3. Kedves Rita,
    Hofi Géza jutott eszembe gondolataidról.
    “Kell egy kis áramszünet,
    időnként mindenkinek.” 🙂
    Akiben egyszer kialakul a hivatástudat, megmarad, ám katedrán kívül is életben lehet tartani.
    Például tollal is lehet küzdeni érte.
    Köszönöm szépen kedves szavaidat! 🙂

    Szeretettel: Kankalin 🌺

Szólj hozzá!