Nyári kalandok

Izzón sóhajtott a nap,
szürkéskéken lobbant az ég,
a rét szárazon ringott,
és lombokat csókolt a szél,

meztelen talpunk alatt
csattogott a forró beton,
kacaj gurult a járdán,
nyomunkban az alkony futott,

már csillagokat jósolt
nád közt tekergő rigófütty,
a kerítésbe akadt,
s kibomlott egy esti fényfürt,

vérbő szúnyograj zúgott
a mézsárga lámpák alatt,
korholt egy hang: “Vacsora!
Gyertek most már végre haza!”

Szénaillat hajamban,
verítékből gyöngykoszorút
font a meleg, s lábamra
porból rajzolt sár-sarkantyút,

hangosan korgott hasam,
a szememben tűz lobogott,
a nyári kalandoktól
szívem boldogan dobogott.

“Nyári kalandok” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Nagyon szép vers, kedves Éva, pontosan így történt minden azokon a hajdani boldog nyarakon.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!