Mert muszáj s elengedhetetlen volna, hogy mindig emeljen szót valaki. Prédikációk, alantos megkülönböztetések vagy kiadások, személyiségi jogok vagy reggeli tejeskávé miatt is. Békéltető nyárvégi tengerparti homokra jó volna megelégedetten ráheverni.
Másnapok kicsit borostás, szerethető szőrébe megsimogatni az árván hagyott gyereket cirka harminc év multán is. Lépcsőkre felírt, megvalósítható tervek kicsengését jó volna függetlenül kezelni.
Utcasarkok kéregető, penészszagú hajótöröttek arany-sirámait méltón végighallgatni s nem vicsorgó ökölcsapások helyett kart-karba öltve emberekként viselkedni. – Mert mindig muszáj, hogy emeljen szót valaki. A mentális tudat, mint ösztönös reakció, nem a prédikáló agymosott beszéd mélyebb érvelése, vagy a Lét manapság gyökeresen érezhető megvesztegethetősége miatt.
A kérkedő sebeket – van úgy -, hogy már az Idő sem gyógyíthatja. A résnyire szűkült szempárok forgandó sötétjén bújócskázó, pisla akarat, hogy ne tapossuk el a hangyát, bogarat csak mert jóval kisebb minálunk. Dühben nem mérhető meglepett döbbenet miatt nem gáncsoljuk s tapossuk el a másikat.
Senki sem akarhat igaztalan ádáznak mutatkozni. kívánsága csupán ritkán lehet annak, ki önzetlen kedvességgel szeret. Az egyetlen közhely, hogy jónak lenni a legjobb dolog – szivárvány-pórusaid s lelked ösztönein át kétséged önző: mások miért lettek galádak, alávalók?! – S bárha gyöngy lesz egy szempillán, vagy alattomos nyál valaki arcán senkinek sem volna szabad méltánytalannak éreznie magát, hogy a világra született s otthonosan próbált létezni ott!