Jégcsapok sírnak az ereszen,
nap csorog, gyűlik a tócsa már;
kismadár dalokat álmodik,
reményből nyílik a láthatár,
messzire úszik a kék egen.
Zord napok, zimankós reggelek,
hallgatag, reszkető jégvilág
eltűnik lassan, és legbelül,
lelkünkben nyílik egy kis virág,
pacsirta hangjára ébredek.
Éneke messze visz, innen el;
kibontott szárnya a végtelen,
hangjegyek ringnak az ágakon,
iszom a dallamát részegen.
Lüktet a mindenség, átölel.