…mint vetítőlencse torz füstköd
képe úgy foszladozik énemben,
míg fakó alkonyba derengő
temető hidege bontja a bennem
kallódó fiúi szerelmet.
Képek képekbe fonódnak,
nyakláncgyöngy fűzért alkotnak,
fehér falak, a fehér kórházi ágy
és fehér párnáján pihen apám.
Hangtalan hanggal akart szólni,
de arca vonásaiba magát befúrva,
akár fa kérgébe a téli lárva,
vég csatáját dúlta: már a halál.
Vele voltunk, de ő már Istenhez szólt.
Tán varrt még kicsinyt tompuló
emlékébe, mint tette mindig,
hajnaltól késő éjig; de már kész a férc,
a tű megállt, a gép sem kattog
muzsikát, szeme felrebbent
egy percet, majd visszatompult
a szendergő elmúlás. Fogai közt
a fakó panasz csak néma csend,
lehelete elsuttogott sóhaja, s két
üveg karjában a kék ér alig pulzált.
Nem siet, időt ad az Istennek,
hogy a jónak szépet tegyen,
mert jó volt ő, mint ki várja fent,
a haldoklónak járó utolsó kegyelet.
Fehér falak, fehér kórházi ágy,
fehér párnája néma ravatal,
sikít az üres csend, csak egy halk
hang szól valahonnan: ő már elment.
Teste fent újra szép, göndör hajú
szép legény, táncos lába, ha járt,
mosolygott mind, ki körbe állt.
Ember volt itt lent, magasztos lett
ott fent.