Ifjúságom huszonöt láncba kapaszkodott éve,
Istenem, hogy lett párszálhaj babából,
sűrű hajú legényke. Szürke kövön körbe
futó folyosó, veres, csoszogva kopott
lépcső, ti láttatok suhancból embernek lenni,
mesélni ti tudtok borostyán éverdő.
Dob utca sebhelyes háza, körbe pattanásos
járda, Klauzál tér poros világa, pattogó labda,
estére zsíros kenyér, forró tea került az asztallá
vedlett hokedlira. Váltógazdaság az idő kereke,
port-rúgó kamaszból, ifjú lett, labda helyett
leány szemek néztek velem farkasszemet.
Az első nagy szerelem, az első igazi csók,
az első fájdalom küszöböt átütő féltékeny
ölni akarás, az első bocsánatkérést suttogó
szóvirágos rét, az első fellegekbe járó megbocsátó
átölelés és az első halálos nagy csalódás, mert
minden elsőből csak egy van, a többi csak másolás.
Hetvenesen visszanézek, foszló emlékezetemben
beremegett képek, szaggatott film, mozaik
történelem, de nekem a világmindenségem.
A nap, a hold csak égen járó test, de a leánybársony
bőrbe lüktető élet, az volt a kódex, a szívvel
írt iniciáléba szőtt létem, az most a szívverésem.