Eufória, életem mozaikjai

Egy szerelem emléke

Úgy robbant szerelmünk, mint bányák dinamitja,
szaggatva ezer felé a kemény követ és úgy hajította el,
ahogy játszó gyermek a színes kavicsokat. Ajkunk
szótalan, üres kút szava, szemünkre az idő derengően
fátylat fon, fülünkbe az idő ólmot önt, egyedül lelkünk
kiáltja és szívünk dobbantja, szeretlek. Nem élünk, csak
lélegzik csupasz létünk, tudatunk halott, eszmélni
sem tud, a vágy ösztöne uralja a pillanatot. A beteljesült
szerelmi mámorunkban, ahogy a heroin mérgével teszi,
úgy lökődünk ki a világból, egymásba kapaszkodva.
Tudatunk megszűnt tudni, akaratunk, mint béna láb,
nem tud lépni, csak szellemi lényünk repül, a végtelen
csillagokba. A beteljesülés pillanata egy, a két szerelem
itt lesz örökre egy—abban, az euforisztikus pillanatban.

Matterhorn csendjében

A felhők felett mindig kék az ég, hol magasodnak a
végtelen hegyek, hósapkájukon megcsillannak a
fények és a tengerszem, mint velencei tükör ragyogja
be lelkemet. Ott állok egyedül, mint magányos
kereszt, kitárd karom stigmái vereset cseppennek,
és oly magasztos a lényem, mint néma templomban,
a kereszthalál szentséges léte… hol mély a csend,
de itt mindentől mélyebb, csak a szél dudál, ahogy
havasi kürt hangja tompán száll, a végtelen völgyeken át.
Szállj itt fel, ahogy a jégmadár ívelő röpte száll, én
eloldom a lelkem magamból, csak testem maradjon
lent a fehér hószirten és szerelmes lelkem áldja fent
az Istent—itt éltem meg, az én, magasztos pillanatom!

A thai öbölben úszva

A tenger nyugodt volt és tiszta, a kékítőt oldott vize,
mint az ég kékje, benne hasított a nap fénye. Úsztam,
előttem a sós víz pusztasága és egyedül vagyok, mint
eltévedt sirály, ki röptében céltalanul cikáz. A távoli
horizont íve, mint penge éle, oly éles, az elérhetetlent
marja belém, apró félelmekbe rejtve. A csend ült körbe,
csak messzi távolból hozta a víz a part embermoraját,
adva megnyugvást szívemnek, a vissza biztonságát.
A két karom csapást csapásra adva dolgozott, szívem
hangosan dobbanó ütemre lökte véremet, hajszolva
dologra, a ziháló tüdőmet. A tudatom némán lapult,
csak ösztönöm hajtott és a mélység félelme riasztott.
Alattam, a végtelen mélységben a halál lapult és nem
tudhattam alszik-e vagy magába húz. Az érzelmem
túlfűtött állapota csitult, agyam újra éberül parancsolt,
fordulj vissza, ez volt a cél, a végtelen, véges határoddá
lett—és a partig velem úszott az én euforisztikus
pillanatom.

Szólj hozzá!