Vilma Rozbroyhoz

Mikor vihar zúdul a tó nyugodt vizére,
hol csak fecsegtek eddig a játszadozó habok,
ott most tajtékzó hullámok csapnak össze,
erejükben egymásnak feszülve.
A partról nézve félelmetes és felkavaró,
de még is magasztos és ki parton áll,
vágyik arra, hogy magát a habok közé vetve,
küzdjön a hullámokkal, velük birokra kelve.
A szerelem képes ilyen viharra,
hogy a lélek nyugodt tavát vad hullámokkal felkavarja,
és a szív nyugodt lüktetését, halk koppanását,
heves dobbanások morajló hangjává változtassa.

Miért kezdett játszani velem kéjes gondolat,
és éreztem vágyat, hogy megszólítsalak,
bókoljak, szépeket mondjak, férfi hévvel udvaroljak.
Mi fogott meg olyan nagy erővel,
ahogy mágnes rántja magához a hideg vasat,
hogy hozzá tapadva addig tartsa, míg van akarat.
Mint vihar előtti alkonyatban, a vörösen izzó égalja,
úgy fogta körbe arcodat, hajad vörös koronája,
és lett hajból font glória, mint egy égi kupola.
Arcod sápadt fehérségében, mint fehér márvány fényében,
szemed csillogott, vörös rúzsod, ajkadnak izzást adott.
Ügyes női ésszel forgatva, magad szűk ruhába bújtatva,
remek alakod is megmutattad, férfi álmot vággyal töltve,
hogy akarjon átölelni, magához szorítani, csókkal beborítani.
Tüzes kohóvá változtam, szikrák pattogtak,
és válaszul Tőled a szavak, csalfa reménybe ringattak.

A külsőd a burok, mely izgatóan szép, de igazi varázslatot,
a bensődből áradó kisugárzásod adott.
Feltártad múltadat, származásodat, öntudatos éned vezetett,
hogy életed pályáját magad vezesd, tiszta fejjel,
akarattal, művészi képzeleted formáld nemes anyaggal.
Ahogy nőttél a szememben, úgy lettem én kisebb önmagamban,
és váltam hitetlenné, hogy mit álmodtam, hihetek-e abban?
Lényed varázsa ívelő, szellemed fennen szárnyaló, hogy lehetek én,
méltó sas, ki veled tarthasson a felhők felett, hogy az izzó nap,
meg ne perzseljen és megtört szárnnyal ne zuhanjak és leljem végemet.
Férfiként akartlak szeretni, ruhátlan alakodban gyönyörködni,
ajkad vörös eprét kóstolgatni, szerelmes varázslatodban elolvadni.
Kell nekem e játék, mit férfi nő játszik, miért dúltak háborúk,
vesztek életek és élnek a szívben az örök remények.

Mit álmodtam való lett, mire vágytam enyém lett,
nézhettem szemedbe, ihattam az ajkad formálta szavakat,
de a szívem egyet sürgetett, hogy az idő fogyjon,
és a mutató az órában gyorsabban fusson.
A szerelemet nem a türelem szülte, inkább a sürgető vágy,
mi világra hozta, és az ember lelkébe azt beforrasztotta.
Így vágytam én nálad lenni, kacér pongyolád mögé bekukkantani,
mit a jó isten jó kedvében e világra teremtett, azt érezzem,
két karomba vehessem, csókkal borítva öleljem.
A jó isten mit adott, a másik kezével visszatartott,
akaratom cserben hagyott, szánalmas rokkantként kullogtam,
mint egy csapzott kutya, kinek üres a gyomra.
Eljöttem, vagy inkább elmenekültem,
lelkemben nem zúgtak harangok, fanfárok sem szóltak,
csak mélabús csendben ültem autómban és arra figyeltem,
hogy minél távolabb legyek Tőled.

A remény hal meg utoljára és bennem lelkét még nem lehelte ki,
talán maradt a szívedben egy kis zug, hol én bent rekedtem,
és a rohanó életben, lesz még nekem vigadó kegyelem,
hogy vörös eper ajkad még egyszer megízleljem és akaratom,
most velem egyet akarjon. Szerettem a karcsú idomaidat,
völgyeket és dombokat, szerettem a völgykatlanba búvó sötétet,
szerettem a vágyódást, a hívó szirén csábítást. Szeretnék behunyt
szemed mögé édes mámort varázsolni, amit csak akarsz, szárnyadat
bontani. Szeretlek most is szerelemmel, kívánkozom édes érzelemmel,
ha nemet mondasz sem csüggedek, tovább szeretlek,
és a múlt emlékével áldom a NEVEDET!