Ülök egy kis padon, s nézem a tájat,
Az elsuhanó galambot, az őszülő fákat,
Ahogy a szél fodrozza a kis patak vizét,
A domboldalon szökkenő, magányos őzikét.
Két szemem merengve néz a határra,
A távolban álló, ódon faházra,
Ahogy a Nap játszik a hegyeknek bércén,
Az őszülő fáknak legszebb vidékén.
Templomnak harangja töri a csendet,
Fejét felkapva egy mókus is reszket,
Hirtelen árnyékot vet egy magányos felhő,
De elillan gyorsan, ahogy fújja a szellő.
Hullnak a levelek, járják a táncot,
Játszanak velük az iskolás srácok,
Búsan néz rájuk az udvari szilfa,
Mert elárvult rajta a csöppnyi kis hinta.
Álmos lett nagyon e festői táj,
“Vetkőzik” még, de készen áll már,
Szép lassan minden aludni tér,
Elköszön az ősz, s váltja a tél.
Kedves Rita!
Öröm téged látni/olvasni megint!
Nagyon köszönöm elismerésedet a számomra meglepetésként ható nyereményhez!
Üdvözlettel,
Zsolt
Kedves Zsolt!
Szeretettel gratulálok a nyereményedhez.
Rita🌸
Kedves Ginko!
Köszönettel olvastam értékes, kedves véleményedet!
Üdvözlettel,
Zsolt
Kedves Rita!
Nagyon szépen köszönöm megtisztelő, kedves véleményedet!
Üdvözlettel,
Zsolt
Szépséges és melankolikus ez az átmenet, ugyanakkor tele tűzdelve kedves ősz képekkel is. Tetszéssel olvastam. 😊
Ginko🍂
“Szép lassan minden aludni tér,
Elköszön az ősz, s váltja a tél.”
Hangulatos, szép soraid tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita🌸