Télidő

halmokba hullnak a szavak
csenddel közelít már a tél
fagyottak rég a gyökereink
fáj minden annak, aki él

csak halkan jár-kel a lélek
ledőlnek aludni a szentek
szoborszemükben nem ég láng
nincs kedvük a kegyelemhez

menni jeges úton, megállni
szélfútta arcok közt egyedül
Istennel dacosan harcolva
hinni még, lesz, ki megmenekül

“Télidő” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. “menni jeges úton, megállni
    szélfútta arcok közt egyedül”

    Nem könnyű a magány.

    Szeretettel: Rita🥂️

Szólj hozzá!