Miegymásnak

Miegymásnak

Egyszercsak ott voltál, és én csak álltam
a fényesre kopott éjszakában,
képek szakadtak bennem, illatok,
és mint az erdő, úgy súgtad, itt vagyok.

Körülvettél, mint a bársonymély sötét
a hajnalt, gyilkos álmú kedvesét,
s fölénk borult az égről valami
végtelen, ami megtanít ringani,

és emlékszem, fáztam, fájt a félelem
hogy nincs ez így, hogy én csak képzelem
a szívverésem, őrült csatazaj…
te csitítottál, hogy nincs, nincs semmi baj,

s én szorosra préselt szemhéjam alatt
szégyelltem, hogy múlik a pillanat.
Vállam fölött a csillagszekeres
égbolt alá fúlt egy „kérlek, ne keress”,

aztán összeért bennem csend a csenddel.
Mint ébredőt a fény, úgy emelt fel
a kontúrokba rendezett világ,
s lassan újra testet kaptak kinn a fák.

A fák… Itt most ősz lett, barna avaron
elhullt álmaim űzöm, zavarom,
az árnyak hosszú lépte megpihen
valahol nálad. A messzi semmiben.