Fenn-lenn

Mikor még szerettük egymást,
fölmagasodtunk az égig,
egyik markunkban a nap,
másik markunkban a hold,
szemünkből csillagok
pislogtak le az egyszerű,
földi halandókra.
Mikor már nem szerettél,
elengedtem a napot, a holdat,
hagytam, hogy zuhanjak
a csillagtalan mélybe.
‘Hová tetted megint a cipőkanalat?’
‘Hogy van ez az ing kivasalva?’
hallottam esés közben.
Gyomrom felfújt nejlonzacskóvá
változott, sikítani akartam,
hogy belesüketüljön a világ.
Amikor leértem, észrevettem,
hogy a föld mosolyog rajtam,
mert a föld öreg és bölcs,
és elkap engem, ha esem,
akárcsak nagyanyám, mikor
gyerekkoromban
felmásztam a körtefára.
Ahogy lábra álltam,
felemeltem a fejem,
a nap, a hold, a csillagok
a helyükre kerültek.
Akkor már tudtam,
hogy nem szeretlek többé.

“Fenn-lenn” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Különleges szóképekkel megírt szép versedhez gratulálok.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. “a nap, a hold, a csillagok
    a helyükre kerültek.
    Akkor már tudtam,
    hogy nem szeretlek többé.”

    Szeretettel és tetszéssel: Rita💐

Szólj hozzá!