Őszi ébredés
Karom akkor, csak a falig
nyújtottam, a falig tártam,
úgy érezve, ez a gyásznak
az utolsó, végső határa;
mint aki alig halottam,
és mint aki alig láttam,
amíg az őszi köd, paplant
terített a holnapra, és a mára.
Nem is tudva mit sajnálunk,
nem is tudva mit siratunk,
nem tudva, hogy mit kellene
mondanom akkor, vagy tudnom;
mert akkor nem maradt másunk,
csak az álmaink, és mi magunk,
a sűrű fátylak árnyában suttogva csak,
különös, méla hangunkon.
Nem tudva, mikor engedjünk,
és mennyire, és melyiknek,
nem tudva hogy tőlünk miért,
és milyen rendelt végzet vett el;
nem látva az elmúlást akkor,
sem szépnek, se szelídnek,
küzdve csak a nyugtalanító,
és a villámszerű átmenettel.
Keresve a kitöröltet,
és keresve az eltüntet,
nem is értve, megmutatkozni
előttük a remény, mért nem mer;
próbálva elvonni az idő
múlásáról a figyelmünket,
mi úgy zúg azóta is, mint
Rimbaud hajója alatt a déltenger.
Mint akikhez le, senki sem
ereszkedett, senki sem hajolt,
nem találva az istenre,
és találva a hazára;
hogy a semmié legyen, mi
a mindenség szinonimája volt,
jól tudva, az életünknek
milyen félelmetes az ára.
Adva át magunk, a dühöknek,
és adva a haragoknak,
elárvult keresőjeként,
a megnyugvásnak, és a jó napnak;
míg a lelkünkön, a varjak,
és a keselyűk marakodtak,
kiknek szavai, hamuként
és porként, szanaszét szórattak.
Nem tudva hogy hátra akkor,
gyermeki fejjel mit hagytam,
mint aki mellett az árnya
is, kísértetként menetelt;
úgy hullott alá akkor minden,
megbarnultan és szikkadtan,
mint akit a lábáról le,
akkor a mindenség szele vert.
Nem tudva, mivel adhatnánk
a másiknak hatalmat,
nem találva se szavakra,
se válaszra, se észérvre;
mikor csorbává lett a szív,
mikor vérré vált a harmat,
menekülő napként várva,
az árnyékok kisebbedésére.
Móritz Mátyás
2022. Augusztus 20. Szombat
Budapest, Csepel