Őszi történet – Elpihent a Nyár

Elpihent a Nyár

Elpihent a Nyár az aranysárga tarlón,
forró szél csókolja gyöngyöző homlokát,
tűz paripája száraz füvet harapdos,
az Ősz toporog, üres kosarat lóbál.

Mert a Nyár álmodik… hegyek felett szalad,
ujja begyéből fényvirágok perdülnek,
bárányfelhőt fúj, fodros farkú madarat,
hajója vitorlái szélnek feszülnek.

Riadtan nézik szépségét az állatok,
ám felébreszteni egyikük sem meri,
de a forróság kínozza őket nagyon,
‘s hol fekszik, lova a füvet lelegeli…

A patak sem csacsog, vize apadni látszik,
száradó ágon gyümölcsök fanyalognak:
– Ráncosodunk! Bőrünk csendes őszre vágyik –,
hát mi sosem leszünk vajsárgák, pirosak?

A száz éves diófa megrázza magát,
koronájából peregnek gyűrt levelek:
– Ébredj, drága Nyár! – reccsen mély-öblű hangján –
időd lejárt, jövőre várunk, ég veled!

És a Nyár hunyorog, mosolyog bágyadtan,
keze a mezőt simítja utoljára,
odaint az Ősznek, lovára felpattan,
átvágtat a bolygó túlsó oldalára.

Az Ősz fogja palettáját, a festéket,
színeket kever, lazán keni a tájra,
barna, piros, arany, csodás tarka készlet,
mire mindent átfest, kiürül a zsákja.

Felhőből facsar esőt, táncol az erdő,
csacsog a patak, messzire hallik hangja,
érik az alma, piros, napra nevető,
illatát ontja, dudorászik a kamra.