Az utolsó levél

Csak bámulom a markomban nyújtózó nyár sóhaját érett gyümölcsbe zárva,
madárszárny lebben mustszínű fákra,
míg andalog a csend.

Pókhálón szellő hintázik csintalan;
kacéran az érett hölgy hajába túr,
lomb zörren – sápatag -, aztán elpirul
egy levél odafent.

Majd kecsesen hull alá a rozsdaszín.
Bimbót hozó ifjúság emléke száll,
sorsát elfogadva búcsúzik a nyár,
és utolsót üzen.

Így halunk mind. A szívben még szerelem,
és illatos tavaszok dobbanása;
mikor lehull az utolsó levél is,
Isten kegyelme rápillant a fákra,
s lelkünk megpihen.