Ködösen
Köd előttem köd utánam…
Ó, mennyire vártam,
hogy láthatatlanná tevő köpönyege
érintse a vállam.
Főleg, ha jött a számadás napja;
mert a téma lezárva…
Vidáman zihálva,
olyan szorosan fonódik össze
a hideg lég és a forró pára,
hogy nem villanhat át a napsugár,
s fehér lepel hull az éjszakára.
És a csodalámpa?
Milyen gyönyörűen
izzik fel a fénye!
Hogy rajzanak körülötte a fotonok.
Szinte minden porcikám mocorog
e sugárútra lépve.
De a felhők fölé érve,
sem kívánkozom én az égbe.
Hiszen, most az ég
a földdel összeér,
ahogy sok-sok köszönőlevél;
e barna, bíbor
és sárga csillagok,
terítenek tarka leplet ott,
hol kezünk kiragadott
egy-egy jókora darabot.
S hol a rémmesék
megszülethetnének,
hol a legsötétebb
az erdő mélye;
fehér habpamacsot
borít a köd föléje.
Az ott, e rengeteg sóhajtása,
az elveszettek utolsó imája,
mely végre,
felnyúlhat most az égbe.