Amikor én megszülettem,
Ártatlan voltam, egy kisded,
Aztán ahogy cseperedtem,
Egy-egy álarcot fölvettem.
Előbb egyet, hogy megéljek,
Szüleimmel jóban legyek,
Gondozzanak, egyek, éljek,
Biztonságban létezhessek.
Később iskolába mentem,
És tanulni kényszerültem,
Mert ha más egyebet tettem,
A szekundát hazavittem.
Ha nem voltam szófogadó,
Körmös, verés, csattant pofon,
Újabb álarcot föltettem,
Engedelmes fiú lettem.
A papokat nem állhattam,
Ám kellett járnom templomba,
Csak azt hittem, amit láttam,
De a meséket imádtam.
A lányokkal ismerkedtem,
S mindenfélét elhitettem,
Szent voltam az ők szemükben,
S hazamenve jót nevettem.
Középiskolába jártam,
Nehogy odakint megázzam,
Hogyha tetszett, tanulgattam,
S újabb álarcokat raktam.
Katonának én elmentem,
S azt hittem, hogy az életem
Immár hasznos és csodás lett,
De csalódtam épp eleget.
Nagy nehezen csak megúsztam,
Pedig úszni nem is tudtam,
Újra fölvettem a maszkot,
Ki tudja, hogy hányadik volt.
Leszereltem, s hazaértem,
Rögtön én szerelmes lettem,
Sajnos ő nem viszonozta,
Az álarcát föl-fölrakta.
Ahogy tudott, úgy szédített,
Amíg végleg elegem lett,
Csapot-papot aztán hagytam,
Más karjában vigaszt kaptam.
Gyermekeim szépek lettek,
Feleségem nem szerettem,
A munkámba menekültem,
Végül meg is betegedtem.
Álarcomat tettem-vettem,
Jót és rosszat cselekedtem,
Egyszer aztán úgy elmentem,
Majd meghaltam, én azt hittem.
A Teremtőm visszaküldött,
Mennyországba nem fogadott,
Aztán megjártam a poklot,
S hulltak rólam már a maszkok.
A bálokat nem szerettem,
Mégis újra maszkot tettem,
Hogy még néhány évet éljek,
Orvosokkal jól meglegyek.
Imádom a természetet,
De egyedül nem élhetek,
Barátaim akkor lesznek,
Hogyha új álarcot teszek.
Politika, társadalom,
Van még nagyon sok álarcom?
Meddig kell még tűrnöm vajon
Álarcomat az arcomon?
Majd levetem, ha meghalok,
Addig hazugságban vagyok,
S hiába írok szépeket,
Ha álarcom mögött félek…
Dávid László,
Marosvásárhely,
2023. január 18.