Gyerekként nekem manna volt a vajas kenyér
paradicsomkarikákkal a tetején,
zöldborsófőzelék a legjobb ebéd,
bélszínroló néha jutott rá, nem baj ha kevés.
Biciklivel róttuk az utcákon a köröket,
jó idő esetén estig a házba behívni sem lehetett,
sétáltunk, szaladgáltunk a szabad ég alatt,
fáradtságnak csekély jele sem akadt.
Mosatlanul ettük jó étvággyal a papsajtot,
maszatosak lettünk, lelegeltük így a fél árokpartot,
nem néztük ki milyen házban lakik, milyen a ruhája,
egyformán vetettük bele magunkat kalandok sorába.
Kedves játék volt nekünk a csuhébaba,
nem volt baj az sem, hogy nem volt haja,
cintányérként remekül funkcionált két fedő,
a zaj mit csaptunk vele, zenének nem nevezhető.
Vizes homokból készült játék sütemény,
szappanbuborék volt a hab a tetején,
kergettünk sok szép pillangót hálóval,
békát úsztattunk zománcozott lavórban.
Pancsoltunk, saraztunk, vizeztünk egész nyáron,
télen sikongva siklottunk szánkóval havas tájon.
Olyan hosszúnak tűnt akkoriban egy év,
azt hittük végtelen időnk lesz a földön még.
Mikor vajas kenyeret eszem paradicsommal,
képzeletben a gyerekkorban járok önmagammal,
még érzem friss szellő lágy simogatását,
örömmel ölelem a gyermekkor szép varázsát.
Nem mondom, hogy felhőtlen volt a gyerekkorom,
de szép emlékeit most is szívesen átkarolom.
Örömmel hívom elő régi idők rejtett zugából,
mindazt mi a boldog gyermekkort idézi, nézem a mából.
Gyerekfejjel én is azt hittem,
felnőttként majd még sokkal szebb lesz minden,
gyerekszemmel naivan azt láttam,
felnőttnek lenni a legeslegjobb a világban.