Nyár van, süt a Nap melegen,
fénye úszik a fellegen.
Semmi nesz, levél sem rezzen,
kismadárka piheg csendben.
Egyszer csak szél kerekedik
sötétfelhő közeledik.
Úszik, libeg, szinte táncol
az égalja szürkefátyol.
Eltűnik a szép napsugár,
fészkére száll a kismadár,
sötétség borul a tájra,
eső zúdul kertre, házra.
Bámészkodva nézegetem,
hogy hullnak az esőszemek.
Széttoccsanva földet érnek
nagytócsákban gyülekeznek.
Egymás után futnak sorban,
a csatorna csordultig van.
lankadatlan zubog, ömlik,
mint egy patak: tova folyik.
Szürke minden, alig látok,
„csak a zápor áll a gáton!”
Nagy hevesen, szakad, esik,
aki kinn van, bőrig ázik!
De, hirtelen csendesedik,
nyári zápor távolodik.
Tova libeg, járja táncát,
húzza, vonja, szürkefátylát.
A kerten szellő suhan át.
Hozza a zápor illatát.
Falevelek lengedeznek
kismadárka vígan repked.