A FEHÉR PATAK
Csak az enyém volt
e fehér patak;
én oltottam
belőle szomjamat.
Körülötte a fákon
a barna lombokat,
nem festi az ősz,
ha felövezik
homlokodat.
S most szívemet facsarom,
ha belé hullatott leveled
medrében felkutathatom.
Milyen fehér kérget simított rá az idő.
– Ez csak egy kő!
Nem!
Még érzem, ahogy pihegve
ébredezne tenyerembe.
Így örök örömöm.
De ha feltöröm?:
Egy pillanatra
illatod szívemet átitatja.
Nagyon fáj.
Mégis megköszönöm.
Gratulálok. Hedvig