Az eső hangja

Az eső hangja

Párát lehelő, alvó szörnyként szusszan a város,
A hajnal félénken közelít, lábujjon oson,
földet mar az ég, az utcai lámpa pislákol,
a szél idegesítőn vonyít, az eső lotyog ….

A reggel álmot űzőn hűvös. Rongyos palástba’
fasor alatt a kifosztott ősz fáradtan csoszog,
magában motyog: hová tűnt ékes királysága….
a szél idegesítőn vonyít, az eső lotyog ….

Aranyba öltöztetett erdőkben a dér rabol,
levélkönnyeket hullajt a rubintüzű bokor,
az enyészet feketére rágja, halott halom,
a szél idegesítőn vonyít, az eső lotyog….

Míg bírt bőven mért, két kézzel: bort, búzát, bőséget,
és elfogadta mind ‘ki kapta, nem tiltakozott,
most, mikor nem kívánna mást, csupán békességet,
a szél idegesítőn vonyít, az eső lotyog ….

Fülébe gúnnyal visítja: kihúnyt a szerelem,
ne csodálkozzon, megcsunyúlt, haja ázott lobonc,
a tél közel, hozzá ír dicsőítő verseket,
semmi sem örök, csupán az eső hangja: lotyog ….