Megcsókolt…
Megtörtén újra.
Megcsókolt…
Még tartott a csók ,
S ő pimasz volt. Pimasz!
Én engedni akartam.
Ő szorított!
Nem őszinte volt,
Csak ravasz. Ravasz!
Illatból bódító csokrot hozott.
Jólesett, bár sejtettem talán lopott…
Cinkosa lett a mihaszna szél,
Mi csábító ujjával épp hajamhoz ér.
S míg kuszálta, kócolta a fürtöket,
Közéjük meggyfáról szirmot szedett.
Rigót biztatott: Dalolj! Dalolj!
Az fütyülte: Hallgass ész! Ne zakatolj!
Nem hallhattam így intő szavát,
Üstdobként szólt bent a szívdobbanás.
Ezt dobogta: Ezt nem értem! Nem értem!
Én el voltam veszve már egészen.
Magamnak tátogtam,
Szédülten, némán.
Otthagyva, felejtve,
Csupaszon, véznán:
Miért mész el? Miért hagysz itt!
Maradj! Maradj!
Becstelen, lódító, nyájas Tavasz!
Én akartam őt,
Utánanyúltam…
De messze járt ő,
Már a fák alatt.
Hátra sem nézett,
Úgy fütyörészett.
Hazug vagy! – szóltam.
Hát szaladj! Szaladj!