Míg lépdel az úton a földi zarándok,
Bár béklyózná szívét a múló idő,
Nógat az álmom, érkezni vágyok,
S iránytűm, nem kérdés, a benső erő.
Még felkap a szellő, mert szállni imádok,
Így szabad a lélek, nem süllyedő hajó,
Míg leszek az első, ha némák a „bábok”,
Van miért éljek, amíg árad a szó.
Nézd, oszlik a felhő és bólint a látnok,
Hite a fénynek, az a „valami jó”,
Csepp, de majd felnő, s ha szívedbe látok,
Bár szemedbe nézek, így miénk a show.
Mért kéne fényezd, ha áltat az álnok,
Te nem dőlsz be soha, már túl nagy tét,
Hát többé ne érezd, csörrennek láncok,
A tetteink nyoma úgy tépje szét,
Hogy lépdel az útján a földi zarándok,
S míg hite az Élet, épp elég erő,
Bármikor szólj rám, hogyha megállok,
Csak együtt éled a múltból jövő.