Szürke porfelhő vagyok,
vonszolt léptek nyomán,
lehulló testem felragad
a harmatbuborék oldalán.
És én vagyok a vörös napnyugta.
Égbolton az a kicsi ezüst fény;
Zümmögő szúnyog ágyad fölött.
S az izzadt lepedő,
na az vagyok én.
Én vagyok a forróság az éjszakákon,
sötét vízcsepp, párna szegletében.
Én vagyok meggyűrt, viselt inged,
ledobva otthon, a karosszéken.
Én vagyok az ajkad szárazsága,
a fehér barázda nyelved alatt,
Én vagyok, ki szomjad atyja,
a halovány csík,
mi homlokodra szaladt.
Tikkasztó pír a kajszi orcáin,
fekete csillám szederbokrokon.
Én vagyok, a fecske üdvössége.
Hűs levegő, fülledt hajnalokon.