a felejtés párálló ködéből
múltnak árnyai között
felrémlik még arcod
mint mocsár fölött libegő
tovatűnő foszló lidérc
mosolyod mi naponta
virágzó örömöm volt
hervadt hulló szirom csupán
barna szemed bársonya
beleolvad az éjbe
sugara alig-alig pislákol
távoli rejtező csillag
halványra mosódik a kép
kedves alakod tétován
belesimul a szürke homályba
lassan eltűnik már nem is látlak
de valahol mélyen legbelül
keserű emlékek felejtős napok
vastag hordaléka alatt
mint kialudt vulkán kráterének
méhében föld alatt a magma
izzik feszül kitörni készül
soha meg nem nyugodva
