a gerlepár egyik galambja végleg tovaszállott
hat évtized vígsága küzdelme búja dobozba záródott
porcelán emlékek mellé felkerül a polcra
a jövő reménye eltűnt a jelen könnyekbe fagyva
már csak a múlt maradt élő illata itt lebeg
a tárgyak még őrzik a gondoskodó kezet
gyászkoszorúk alól fájdalmasan szól az emlékezet
neki már többé nem lesz kikelet
a nyarak őszök nélküle szállnak tovább
kertjéből végleg eltűnik a sok virág
az unokák nélküle nőnek felnőttesednek
nem látja ahogy a dédunokák majd megszületnek
egy fotó marad a falon egy eltemetett urna
mintha ez valamit az emberből visszaadna
csak por marék hamu elporladt földi élet
de valahol kell hogy éljen még a lélek
a földön túl bolygók közt az űrben
valami más világban más megjelenésben
másik valóság más dimenziójában
időn túl tegnapban holnapban és mában
ezt nem tudhatom nem tapasztaltam
de az bizonyosság hogy az apósomban
örökre megmarad s a beteg képe mellett
őrzi a szép fiatalasszony s ifjú anyaképet
ő látja belül azt amit én soha nem láttam
a szerelmest a küzdőt a kitartót a múltban
egy másik múltban ami soha nem volt enyém
amit már csak egyedül ő őriz a föld kerekén
így leszünk mi is életünk röpke pillanatát
halálunk után szeretteink őrzik majd tovább
addig él ő és mi is addig élünk míg az utolsó
embert ki még ismert minket elnyeli a koporsó