Az öreg színész

AZ ÖREG SZÍNÉSZ

Álarc volt az életed:
könnyeidben, mosolyodban,
másoké e képzelet.

A színpadon jobb, mint e kínpadon,
hol szomorú soraidat olvasom.

Odvamba csalom hát a méheket.
Ha nem is az életed,
legalább keserű szád íze
legyen édesebb.

Vékony kis águjjaimmal
fagyott ablakodra
rajzolok kicsiny szíveket,
hadd gondold,
hogy szerető szív volt itt,
oszlatva éjjeled.

A reggelt vártam,
s elhajtottam az ágam,
nem fürödtem meg a hajnal sugarában,
hogy neked adhassam e fényeket.
S éltetett,
ha egy huncutul villódzva,
nyíló szemedben táncolva
nevetésre késztetett.

De elkopott csinált mosolyod.
S én nyújtom hát a törzsemet,
elfeledve e tört sebet:
– Ebből faragd ki új arcodat!
S ha fölveszed,
úgy hallod minden ember szeretett.
– Én suttogom azt el, te neked.