Március illata libben a szélben,
nyílik a nárcisz a kertek ölén,
múlik a tél, foga vásik, erőtlen
hordja a fellegeit ma fölém.
Már oda rég a fehér hava, látod,
pendül a réten a fű szaporán,
új tavaszunk tenyerén virulást hoz,
éled a lélek a lépte nyomán.
Mintha kitörne belőle a télnek
fagyszomorú, kiadós szigora,
messzire zendül az erdei ének,
roppan alatta a szűk kaloda.
Mert a remény szabadon szeret élni,
nem nyomorítja a tél hidege,
és a világ örömét betetézi,
nem hiszi tán e csodát maga se.
Kedves Krisztina!
Köszönöm az elismerést.
Barátsággal, Imre
Hű, micsoda időmértékes! Elismerésem. Gratulálok!