Az elfolyó idő gomolyködén
a lét bomolt dimenziókba múlik,
ahol te sem vagy ott, sem ő, sem én,
csupán az árva lelkeink valódik,
ahol megáll a görbülő idő,
reá a tér goromba módra hajlik,
ahol kopár a rét, a fű se nő,
s fakó reménysugár maradt a volt hit.
Ha ott találkozol saját magaddal,
s a lázadó talányaidra lelsz,
vajon marad ki bíztatón vigasztal,
vajon marad tebenned annyi mersz,
hogy újra bátoran kiállj a frontra,
s az üdvödért kitedd a lelkedet,
vagy elmerülsz a szurdokán borongva,
midőn a tébolyult világ temet?
Ez jó kérdés, kedves Imre, marad e valaki, ki biztatón vigasztal, mert a tébolyult világ úgyis vesztébe rohan, ha csak nem lesz egy végső bizonyíték!
Bár versed lemondó, de addig , míg vannak, kik felteszik e kérdést, talán van remény! Dum spiro, spero!
Tiszt:Gusztáv
Csodálatos és keserű. Hol van a folytatás? – a „mondottam ember…”