Az elfolyó idő gomolyködén
a lét bomolt dimenziókba múlik,
ahol te sem vagy ott, sem ő, sem én,
csupán az árva lelkeink valódik,
ahol megáll a görbülő idő,
reá a tér goromba módra hajlik,
ahol kopár a rét, a fű se nő,
s fakó reménysugár maradt a volt hit.
Ha ott találkozol saját magaddal,
s a lázadó talányaidra lelsz,
vajon marad ki bíztatón vigasztal,
vajon marad tebenned annyi mersz,
hogy újra bátoran kiállj a frontra,
s az üdvödért kitedd a lelkedet,
vagy elmerülsz a szurdokán borongva,
midőn a tébolyult világ temet?
Kedves Gusztáv!
Neked is Carlo Rovelli Hét rövid fizikalecke című könyvecskéjének zárófejezetét ajánlom szíves figyelmedbe.
Sajnos nem úgy vagyunk összerakva…
Barátsággal, Imre
Kedves László!
Ha teheted olvasd el Carlo Rovelli Hét rövid fizikalecke című könyvecskéjének zárófejezetét.
Sajnos a „mondottam ember” hamis illúzió csak…
Barátsággal, Imre
Ez jó kérdés, kedves Imre, marad e valaki, ki biztatón vigasztal, mert a tébolyult világ úgyis vesztébe rohan, ha csak nem lesz egy végső bizonyíték!
Bár versed lemondó, de addig , míg vannak, kik felteszik e kérdést, talán van remény! Dum spiro, spero!
Tiszt:Gusztáv
Csodálatos és keserű. Hol van a folytatás? – a „mondottam ember…”