az időnek gyönyörű szép szakállas feje
barna szeme van vállát verdesik a tincsek
ősz a szakálla üstöke de szeme fénye régi
mint midőn Khronoszként megszületett
oroszlán fejének sörényét elkoptatta
bika testéből nem maradt mára semmi
de az idő hatalmas óceánja az ő markából
ömlik földre égre az egész világra ki
mindent elragad az ár viszi cibálja
ellent nem állhat neki senki semmi sem
csak a halhatatlan fényes olümposziak
a földön ő az igazi úr hatalmas isten
engem is elragadott ölébe kapva visz
száguldok földön koron időn és teren
régen olyan lassan múltak az évek
most egy évtized pillanat alatt itt terem
s már el is tűnt egyre gyorsul az idő
kérlelem lassabban vigyen csak legyint
kissé mosolyog hányszor hallotta már
na tessék itt van egy ma már megint
mikor friss patakba szelíd folyóba
lép az ember zsengén vágyakkal teli
úszni tanul vagy csak fürdik hempereg
élvezi a vizet s a hullámot sietteti
mikor rád a tenger árapálya zúdul
le-föl rángat lökdös dobál és penderít
a hullámverés ereje ijesztően rémít
a lelkesedés lángja többé nem hevít
kapaszkodnál ki fel a kősziklára
csak menekülni innen el az áradatból
de aki egyszer a patakba merült
soha többé nem léphet ki az óceánból
Khronosznak gyönyörű szakállas feje
tündöklik át ködön párán vizeken
ölében vagyok már megadom magam
sodorjon úgyis elveszek hirtelen