Talán már nem lehetséges, s nem is maradhat olyan nyughatatlan, megalkuvó éj, mikor lelkem szabad madárként vándorolva kiszállna tohonya, hajótörött testem börtön-ketrecéből s utazásra kelne; mert jócskán rágódom, őrlöm saját kötéltáncot-járt örök-gyerek idegem: miként s hogyan juthattam odáig, hogy megbíztam emberekben kik könnyed legyintéssel átvertek a palánkon s vissza se néztem immár, hogy vajon az a kutyába se vett szerencsétlen pufók Don Quijote, aki vagyok él-e, vagy hal-e e méla egykedvű évtizedben?!
Elvetélt lázálmokat zárhat még magába egyre makacskodóbb szilárd némaságom, ha aranyat lehet sajtolni a kincset érő lélekből tán még az egyszerű emberek is jóval elégedettebbek, gazdagabbak lehetnének – persze csak, ha nem számítjuk ide az anyagi tömegfogyasztói társadalom túlzásokba esett életszemléletét. Kicsinyes lélek-csapdák között félúton egyetlen ellenérv maradhat mellettem: valahol kicsit tán értem is moccanhat még élni akaró remény placenták burok-sötét tengereiben.
Most nem árt, ha vigyázok önmagamra, hisz más nem teszi. A világ mostan egyre inkább már megint csúszómászó pondróké, s alantosabb, kétszínű férgeké csak olyan ,,adok-veszek” másodlagos, nélkülözhető alapokon. Bűzös keselyű-dögszájúk szándékosan elnyeli a kultúra és tudás kreatív-inspiráló kincseit, melyeket aztán pusztulásra ítéltet agymosott prédikációk egész sora csakhogy gondolkodni inkább sose kelljen.
Fokozatosan dobjuk el magunktól személyes humánumunk megkülönböztethető minőség-jeleit; koncentrikus köreit a Sors rendre kiveti, akár a nagyméretű halászhálót gyanútlan, naiv fejeink felett; élet s halál örök stafétabotja – meglehet -, sokszor inkább egy és ugyanaz!