Az erdő, bár szép, ma rideg.
Nyűvik, szaggatják a hideg
északi szelek.
Cafattá tépve a meghitt,
halk telet.
Űzik dobálják az alvó havat,
nincs most akarat,
mely bátran áll
a sodró szilaj förgeteg
rohamán.
Egy Kunyhó, mint szikla,
a rohamokat kibírva,
mered az erdő
mélyén bátran, szilárdan mint
őserő.
Ablakában szelíden ül
a Fény és rendületlenül
hinti melegét,
míg csókot dobálva suttog
a Remény.