Erdők legmélyén, hol tündérek csevegnek,
Sóhajt a csönd, lelkében ősi, ezeréves emlékek.
A fák lebegnek, lombjukban születnek a regék,
Minden levél más- más történelmi korszakról mesél.
A patak most születik, csendesen árad,
Köveken játszik, kristályt csókol a nádnak.
Madárdal szövi be a hajnal szövetét,
Csivitelésük szerelemre int, s ad szép reményt.
A természet imádata nem szó, hanem érintés,
egy-egy lépés a moha közt, nesztelen békítés.
A levelek beszédbe elegyednek újra,
mint hűséges szeretők, kiket nem választ szét a másik sorsa.
Az örök élet nem messze-messze mítosz
itt él a zöldben, a virágokban, az illatban, a fűben.
Egy sóhaj az egész: az erdő lehelete,
és benne a teremtés Isten minden ígérete.