Minden koron ez a láthatatlanságig kifeszített, merev zuhanó repülés, melybe az ember önkéntelen, menthetetlen csak úgy muszájból bele-belekapaszkodik, mert mást aligha tehet. Kicsinyeskedő, önző darazsak dőzsölnek fullánkjaikat mélyre mártva bőrödben a felépített életeden, melyet kikapartál magadnak; magad is ritkán veszed észre, hogy csalétek lettél, akit továbbra is meg lehet vezetni, be lehet csapni.
Odakint agymosott idióták tömege, akár az eszüket vesztett, lázas vakondok egyre csak maguk előtt túrják kétes-értékű, szánalmas karrierek alagútnyi mélységeit, mert úgy gondolják, hogy ott van a nagyobb érvényesülés, ahol az ember éppen jócskán seggeket nyal egyeseknek, de mindhiába, mert hazug lárva-csend tapad egyébként is szennyfoltos lelkükre gúzsba kötve.
Mert az élhető életben egyre inkább meg-megbillen az egyébként is velejéig ingatag s egykedvű mérleg ti. hogy éppen ki merrefelé s hova húz?! Miért kell állandó huzavonák közepette bukdácsolni végestelen örökkévalóságokon fel-le?! Bizonytalanított, kétséges holnapoknak szilánkokat bontogat meg-nem-értett sebe.
Félő véletlenek önző stigma-vétkeit az egyszerű ember fülön már aligha csípheti; most az lett a szokás egyre inkább, hogy a nyugdíj is csupán kiváltság, s csupán csak adható, s aki negyvenegynehány évvel később a viharvert gyermekkor szorongásaiból még szeretne egyáltalán méltómódon kilábalni annak kicsit jobb is Pokolra menni, hogy legalább melegedni tudjon, s ne fagyjon halálra tüzelő híján.
Gyomorbajos, húgyköves, totyogó aggastyánokká így válnak az előre megtervezett vágyak, ösztönösen kiszámított tervek, célkitűzések. Kényszerűségből bóbiskolnak el megélhető életük mellett!