Pár milliárd év, s a
Nap elnyeli a Földet.
Elpusztít minden
mozgót és zöldet.
Beleolvad a vas
forrongó lávába.
Felgyullad a papír.
A hírnév hiába
övezte a költőt,
eltűnik nimbusza.
Eltűnik a Föld is,
összeég glóbusza.
De eltűnnek-e vajon
a hitek és remények,
naplemente tüze és
az égi kékek?
Eltűnnek a fotókon
mosolygó arcok?
Tüzelő sikerek és
maró kudarcok?
Megszakad a lélek
égi lajtorjája?
Mester is eltűnik
por s hamuvá válva?
S ha felénk vetődik
idő távolából
majd egy elsiető
messzi, égi vándor:
Nem talál itt semmit,
csak a kozmoszt magát?
De mi tudjuk,
mi láttuk,
hogy volt itt egy
számunkra örök,
„percnyi” világ.
Kedves Gusztáv!
Köszönöm, hogy versemnél jártál!
Üdvözlettel: Endre
Igen, Endre, percnyi világ, jó a szókép, jók a kérdések, de választ nem fogunk rá kapni sose, sőt képeket sem néznek rólunk, mi csak exhibicionista
módon még őrizzük őseink képeit! Versed viszont megmarad!
Üdv: Gusztáv