Emlékszel a korlátokra?
Rendezetlen alakzatban nőttek
körém, szalaggal feldíszítetted
és összekotortad alattuk a faleveleket.
Gyerekként nem tiszteltem, inkább
felmásztam rájuk. Aztán leugrottam.
Ahogy a szénaboglyáról, az eperfáról
és a több méter mély medence széléről.
Nem féltem a mélységet. Nem ismertem önmagam.
Elmentél, a korlátok maradtak, erős gyökeret eresztettek.
A falakon kívül semmi sem az enyém. Odakinn sár és lázálmok.
Dermedt gondolatok szanaszét, a rózsabokor
sziluettje fojtogatja a kertet.
Amott a szél aszott faleveleket hord kupacba. Tehetetlen
testek. Nemrég még a gallyakon táncolva licitáltak egymásra,
most száraz papírhúsukból kifordul a gerinc.
Összekapaszkodva hevernek halomban,
mintha közös titkot őriznének.
Kedvem lenne a levélhegy közepébe ugrani és szétrugdosni.
Megkeresni a mélyben az életet. De már ismerem
a korlátaimat. És önmagamat.
Félek, hogy találnék ott valamit.
Inkább tisztes távolból bámulom
a törékenyre száradt halmot.
A halálra gondolok.
