Varázslat

Szeptember ott rezdül még
a fák ágai közt, de október
kopogtat már az ablakon.
Szürke homály borul a tájra,
az utcákon ősz szele jár már.

Szél hegedűjén játszadozik
a hűs alkony, mint régi dallam,
mit mindenki elfeledett már.
Lombok zizegése, mint refrén
ott örvénylik a forgószéllel.

Zsong, busong a természet,
akárha finom mívű zene.
Némelykor elcsendesedik,
mint a lecsengő akkord
szűnni nem akaró morajlása.

Néhanap szilaj hullámok
csapdossák ütemesen a mólót.
Víz csobban a kavicson,
megbicsaklik a szél a parton,
majd csend honol a tájon.

Őszi eső koppan az utakon.
Estébe fordul már az alkony.
A levegőben víz illata száll.
Keserédes, akár bús melódia,
akárha be nem tartott ígéret.

Esti fény pásztázza az utakat.
Árnyékot vetnek a komor fák.
Ágaikat lágyan simítja az ősz.
Csend honol már a város felett,
csupán az eső esik szakadatlan.