Úgy vagy itt,
mint a reggeli fény,
nem kérdez, nem ígér,
csak betölti a szobát.
Jelenléted lassan
megtanít élni a mát.
A kezed fogja
a kezemet, mintha
mindig is így lett volna,
ujjaink között a világ
csak megpihen,
enged szorításán.
Rám nézel,
és ahogy kimondod,
félrebillen a mosolyod.
Tudom, azt is érted,
mit elhallgatok,
tekintetem beszédes.
Úgy beszélsz,
mintha az idő ráérne,
mintha már nem sietne,
s én elhiszem boldogan,
csak miattunk
kelt fel ma a nap.
A délután is
együtt talál minket,
mint kinyitott könyvet.
Nem sietünk a végére,
szavait ismerjük,
bennünk rejlik szépsége.
Eljött az ünnepünk,
s estére megértem,
már csak úgy vagy velem,
ahogyan a beáradó fény
örökké őrzi szép
szerelmünk emlékét.