Tavaszt hozott az április, de még didergve
sütött a délelőtti napsugár a kertre,
öreg kabátomat szorosra összehúzva
barangolok, s a fürge szél hiába fújja
nyakamba jéghideg lehelletét, nem érzem,
csupán ropog belé a vén bokám, s a térdem,
de közben álmodozva visszatérek újra
az ifjan oly sokat bejárt kalandos útra.
Szerelmeim között vezet tovább ez óra,
hiába, hogyha már csak én vagyok tudója
a messzi kóborolt megannyi érzeménynek,
amik megint lebegve szívközépig érnek,
s a lelkem újra égve, felhevülve tárul,
kifesti képeim, fogadva piktorául
az új tavaszt, s amint betelt az égi vászon,
megint öreg leszek, s szelét remegve fázom.