Néma csillagomlások szent előterében az éj mormog, felvonul, majd motoz; őrjöngő, csaholó kutyafalkák veszik üldözőbe a sajtszagú holdfényt. Hajladozik az éjji utca, akár próbatételek súlya alatt egy-egy viszontagságos emberi lét. Csillagokba begombolt télikabát zsebeibe rejtve meglapulnak alamusziskodó férgek, s rovarok. Testünk éhes ösztön-éhsége – vigyázat -, előbb-utóbb totálisan kifoszt. Mintha immár ember-indulatok is szándékosan egyenlíteni akarnának. Végigtáncolja köztes-közönyös stációit megannyi elvetélt, idilli homokálom.
Rendre átbukdácsolnak bőrük hullámain a megalkuvók, mert vastagított erezetekben kúszik fel bennük a romlás. Kőszomj feltöri a cserepesedésnek indult ajkainkat. A Semmi betonplaccain már nem lehet mit kezdeni, ha ellopkodtak, lejmoltak minden mozdítható építőanyagot is. Külön megmarad a hasznavehetetlenné lett sitt, mert hiába is úgy tűnhet, hogy kimosakodva, makulátlanul állnak a mérlegek előtt bűneik még így is ólomsúlyokkal viselősek. Sistergő ostorölelés pásztáz rajtuk végig, mert hatásos érveiket már szándékosan inkább eldobálták. Romokon élnek s túlélnek s mintha már senki sem akarna méltóképp lázadni, tiltakozni se, hiszen azt is könnyedén elfeledték, milyen volt embernek megmaradni.
Elpukkadt hazugságok szivárgó falain néha még fel-feltör az igazság pisla-látszata. Játékos acélgolyókként szétpattannak már eleve szétszórt igazságaink. Megszokások kicsinyes lácolata előbb-utóbb minden lélekben felülemelkedik; miért hogy az ember kicsit minden pillanatban, akár egy vadidegen érkezik meg önmagához?! A Világ, akár törhetetlen dominókat kirakosgatja érveit más kontinensekre is. A szívekben rejtegetett nagykapu leleplezi az éj sikátorát.