Clare, John – Vagyok
Vagyok, de ez senkit sem érdekel,
holt emlék vagyok barátaimnak,
a gondjaimnak árja átölel,
keletkeznek, s tűnnek el tudatlan,
mint szerelmek árnya elfeledve,
mégis ez vagyok velük terítve.
Megvetésben és a méla csendben
álmok tengerében merülve el,
ahol nincs éledés és öröm sem,
csak létem hajóroncsa vesztegel,
s a legkedvesebb, akit szerettem
idegenként fordul el ma tőlem.
Vágyom oda, hol nem járt az ember,
hol nem vidult és nem sírt nő soha,
ott maradjak én a teremtőmmel,
s aludjak el, mint gyerekkoromba’,
ott, ahol az álmom zavartalan,
alattam fű, felettem béke van.
Clare, John – I am
I am: yet what I am none cares or knows,
My friends forsake me like a memory lost;
I am the self-consumer of my woes,
They rise and vanish in oblivious host,
Like shades in love and death’s oblivion lost;
And yet I am! and live with shadows tost
Into the nothingness of scorn and noise,
Into the living sea of waking dreams,
Where there is neither sense of life nor joys,
But the vast shipwreck of my life’s esteems;
And e’en the dearest – that I loved the best –
Are strange – nay, rather stranger than the rest.
I long for scenes where man has never trod;
A place where woman never smil’d or wept;
There to abide with my creator, God,
And sleep as I in childhood sweetly slept:
Untroubling and untroubled where I lie;
The grass below – above the vaulted sky.