A halhatatlan vers

Összes megtekintés: 118 

Miroslav Antic: Besmrtna pesma

I

Ako ti jave: umro sam
a bio sam ti drag,
mozda æe i u tebi
odjednom ne¹to posiveti.
Na trepavicama magla.
Na usni pepeljast trag.
Da li si ikad razmi¹ljao
o tome ¹ta znaèi ¾iveti?
Ko sneg u toplom dlanu
u tebi detinjstvo kopni.
Brige…
Zar ima briga?
Tuge…
Zar ima tuga?
Po merdevinama ma¹te
u mladost hrabro se popni.
Tamo te èeka ona
lepa, al lukava duga.
I ¾ivi!
Sasvim ¾ivi!
Ne grickaj kao mi¹ dane.
©iroko ¾vaæi vazduh.
Presti¾i vetar i ptice.
Jer svaka veènost je kratka.
Odjednom nasmejani
u ogledalu nekom
dobiju zborano lice.
Odjednom: na ponekom uglu
vreba poneka suza.
Nevolje na prstima stignu.
Godine postanu sivlje.
Odjednom svet, dok hoda¹
sve vi¹e ti je uzan
i osmeh sve ti¹i
i ti¹i
i nekako iskrivljen.
Zato ¾ivi, al sasvim!
I ja sam ¾iveo tako.
Za pola veka samo
stoleæa sam obi¹ao.
Priznajem: pomalo luckast.
Ponekad naopak.
Al nikad nisam stajao.
Veèno sam i¹ao.
I¹ao…
Ispredi iz svoje aorte
pozlaæen konac trajanja
i za¹ij naprsla mesta
iz kojih drhte èuðenja.
I nikad ne zami¹ljaj ¾ivot
kao upla¹en opro¹taj,
veæ kao stalni doèek
i stalni poèetak buðenja.

II

A onda, veæ jednom ozbiljno
razmisli ¹ta znaèi i umreti
i gde to nestaje èovek.
©ta ga to zauvek i¹te.
Nemoj iæi na groblja.
Ni¹ta neæe¹ razumeti.
Groblja su najcrnji va¹ar
i tu¾no pozori¹te.
Igrajuæi se nemira
i svojih bezoblièja,
zar nema¹ ponekad potrebu
da malo kri¹om zaðe¹
u nove slojeve razuma?
U susedne buduænosti?
Objasniæu ti to nekada
ako me tamo naðe¹.
Zna¹ ¹ta æu ti uèiniti:
pokvariæu ti igraèku
koja se zove bol,
ako se bude¹ odva¾io.
Ne la¾em te.
Ja izmi¹ljam
ono ¹to mora postojati,
samo ga nisi jos otkrio,
jer ga nisi ni tra¾io.
Upamti: stvarnost je stvarnija
ako joj doda¹ nestvarnog.
Prepoznaæe¹ me po æutanju.
Veèni ne razgovaraju.
Da bi nadmudrio mudrost,
odneguj ve¹tinu slu¹anja.
Veliki odgovori
sami sebe otvaraju.
Posle bezbroj roðenja
i nekih sitnièavih smrti,
kad jednom bude¹ shvatio
da sve to ¹to si disao
ne znaèi jedan ¾ivot,
stvarno naiði do mene
da te dotaknem svetlo¹æu
i pretvorim u misao.
I najdalja buduænost
ima svoju buduænost,
koja u sebi èuje
svoje buduænosti glas.
I nema praznih svetova.
To, èega nismo svesni,
nije nepostojanje,
veæ postojanje bez nas.

III

Ako ti jave: umro sam,
evo ¹ta æe to biti.
Hiljade ¹arenih riba
lepr¹aæe mi kroz oko.
I zemlja æe me skriti.
I korov æe me skriti.
A ja æu za to vreme
leteti negde visoko.
Upamti: nema granica,
veæ samo trenutnih granica.
Jedriæu nad tobom u svitanja
niz vetar klizav ko svila.
Razgrtaæu ti obzorja,
obrise doba u povoju
i prizore buduænosti
lepotom nevidljivih krila.
I kao neèujno klatno
zaljuljano u beskraju,
visiæu sam o sebi
kao o zlatnom remenu.
Prostor je brzina uma
¹to sama sebe odmotava.
Lebdeæu u mestu, a stizaæu
i nestajaæu u vremenu.
Odmoriæu se od sporednog
kao galaktièka jata,
koja su srasla pulsiranjem
¹to im u nedrima traje.
Odmoriæu se od sporednog
kao ogromne ¹ume,
koje su srasle granama
u guste zagrljaje.
Odmoriæu se od sporednog
kao ogromne ptice,
koje su srasle krilima
i celo nebo oplele.
Odmoriæu se od sporednog
kao ogromne ljubavi,
koje su srasle usnama
jo¹ dok se nisu ni srele.
Zar misli¹ da moja ruka,
koleno,
ili glava,
mogu da postanu glina,
koren breze
i trava?
Da neka malecka tajna,
il neki treperav strah
mogu da postanu sutra
ti¹ina,
tama
i prah?
Zna¹, ja sam stvarno sa zvezda.
Sav sam od svetlosti stvoren.
Nista se u meni neæe
ugasiti ni skratiti.
Samo æu,
obièno tako,
jedne sluèajne zore
svom nekom dalekom suncu
zlatnih se oèiju vratiti.
Ka¾njavan za sve ¹to pomislim,
a kamoli ¹to poèinim,
osumnjièen sam za ne¾nost
i progla¹en sam krivim
¹to ljubav ne gasim mr¾njama,
veæ novom, veæom ljubavlju
i ¾ivot ne gasim smrtima,
veæ neèim drukèije ¾ivim.
Poslednji rubovi beskraja
tek su poèetak beskrajnijeg.
Ko traje dalje od trajnijeg
ne zna za kratka znanja.
Nikad se nemoj muèiti
pitanjem: kako pre¾iveti,
nego: kako ne umreti
posle svih umiranja.

IV

Ako ti jave: umro sam,
ne brini. U svakom stoleæu
neko me sluèajno pobrka
sa umornima i starima.
Nigde toliko ljudi
kao u jednom èoveku.
Nigde toliko drukèijeg
kao u istim stvarima.
Proèeprka¹ li prostore,
iskopaæe¹ me iz vetra.
Ima me u vodi.
U kamenju.
U svakom sutonu i zori.
Biti ljudski vi¹estruk,
ne znaèi biti ra¹èoveèen.
Ja jesam deljiv sa svaèim,
ali ne i razoriv.
A sva ta èudesna stanja
i obnavljanja mene
i nisu drugo do vrtlog
jednolik,
uporan,
dug.
Zna¹ ¹ta su proroèanstava?
Kalupi ranijih zbivanja
i zadihanost istog
¹to vija sebe ukrug.
Pa ¹to bismo se opra¹tali?
Èega da nam je ¾ao?
Ako ti jave: umro sam,
ti zna¹ – ja to ne umem.
Ljubav je jedini vazduh
koji sam udisao.
I osmeh jedini jezik
koji na svetu razumem.
Na ovu zemlju sam svratio
da ti namignem malo.
Da za mnom ostane ne¹to
kao lepr¹av trag.
Nemoj da bude¹ tu¾an.
Toliko mi je stalo
da ostanem u tebi
budalast,
èudno drag.
Noæu kad gleda¹ u nebo,
i ti namigni meni.
To neka bude tajna.
Uprkos danima sivim,
kad vidi¹ neku kometu
da vidik zarumeni,
upamti: to ja jo¹ uvek
¹a¹av letim i ¾ivim.

Miroslav Antic,

A halhatatlan vers

I.
Ha jelentik: meghaltam,
és kedveltél engem,
talán benned is megszürkül hirtelen valami.
A pillákon köd.
Az ajkakon hamu.

Egyáltalán, belegondoltál valaha,
Mit jelent Élni?
Mint hó a forró tenyéren-
olvad benned a gyermekkor!
Gondok…
Vannak egyáltalán gondok?
Szomorúság…
Létezik szomorúság?

A képzelet létráján
a fiatalságba bátran kapaszkodj fel!
Ott vár rád az a szép,
de ravasz szivárvány.

És élj!

Teli tüdővel!
Ne rágcsáld egérként a napokat.
Érd utol a szelet, s kerüld el a madarakat.

Mert minden örökkévalóság-rövid!

Mert tudod, minden csak egy pillanat.
Mosolygós arcunk a tükörből, egyszer csak,
ráncosan néz vissza,
s a könnyek, folyóként csorognak.

A gondok lábujjhegyen lopakodnak,
az évek szürkülnek…
az út, min lépkedsz, egyre szűkebb,
a mosolyod halkabb,
és valahogy-ferde…

Ezért élj!

De teljesen élj!
Teli tüdővel!
Én is így éltem.
Fél évszázad alatt, évezredeket léptem!
Néha bohón, néha mohón.
Néha rossz irányba-elismerem.
De nem álltam meg.
Örökké csak mentem, mentem…

Bogozz ki ütőeredből
egy szilárd arany fonalat
és varrd vele össze, a megrepedt helyeket,
hol reszket a csodálkozás.
És ne úgy gondolj az életre,
mint holmi riadt búcsúra,
hanem mint állandó várakozásra
és állandó ébredésre.

II.
Valójában, belegondoltál valaha,
mit jelent meghalni?
Hová tűnik az ember?
Mi az, ami állandóan hajtja?

Ne járj a temetőkbe.
Ott nem fogsz megértésre lelni.
A temetők a legsötétebb vásárok,
és szomorú színházak.

Nem neked való az a színház,
hol nincs remény sem tűz,
hol halotti a rend, könnyes a csend,
nincs szenvedély, nincs dal,
mindenki meghal,
nincs taps,
és tudjuk, mi a vége.

A szorongásaiddal és
formátlanságaiddal játszva,
nem érzed szűkségét,
hogy
néha, titokban, az értelem új
területeit kutasd?
A párhuzamos jövőket?

Megmagyarázom ezt neked egyszer,
ha majd ott megtalálsz.

Tudod mit fogok tenni?
Elrontom a játékod,
amit fájdalomnak hívunk,
ha megengeded.

Nem hazudok neked.
Én kitalálom azokat a dolgokat,
amiknek muszáj létezniük,
csak még nem fedezted fel őket,
mert még nem is kutattál utánuk!

Jegyezd meg:
A valóság még valóságosabb,
ha képes vagy a rejtettel egyben látni!

Megismersz a hallgatásomról,
az örökkévalók nem beszélnek.

Ápold a hallgatás művészetét,
hogy túllépj a bölcsesség bölcsességén is.

Az igaz válaszok,
önmaguktól jönnek.

Számtalan születés
és pár apró halál után,
ha egyszer megérted,
hogy mind az, mit belélegeztél,

nem egy életet jelent,

akkor gyere el hozzám,
hogy megérintselek a fényemmel,
és átváltoztassalak gondolattá.

A legtávolabbi jövőnek is,
van jövője,
amely magában hallgatja,
a saját jövője hangját.

Nincsenek üres világok.

Az, aminek nem vagyunk tudatában,
nem a nemlét, hanem a
nélkülünk való lét.

III.

Ha jelentik: meghaltam,
megmondom, mi lesz.
Többezer tarka hal lebeg majd
a szememben.
Elrejt a föld is,
elrejt a gaz is.

Én meg, ez idő alatt
valahol a magasban repülök!
Jegyezd meg: nincsennek határok!
Csak pillanatnyi határok vannak!

Feletted vitorlázom, pirkadatkor,
a selymes széllel.
Láthatatlan szárnyak mögül
tárom fel neked a
jövő ablakait,
látókörödet tágítom
a korszakok megjelenítésével.

Mint valami végtelenbe hintázó
hallgatag inga,
arany láncon,
önmagamon fogok lógni.

A tér az elme sebessége,
mely saját magát bogozza ki.
Egy helyben lebegek majd,
de megérkezek és
eltűnök az időben.

Megpihenek a jelentéktelentől,
mint csillagrendszerek,
melyek keblükben rejlő
pulzálástól jöttek létre.

Megpihenek a jelentéktelentől,
mint hatalmas erdők,
melyek ágakkal sűrű
ölelésbe fonódtak.

Megpihenek a jelentéktelentől,
mint hatalmas madarak,
melyek szárnyukkal összefonva
hálózták be a hatalmas eget.

Megpihenek a jelentéktelentől,
mint hatalmas szerelmek,
melyek ajkaiknál összenőtek,
mielőtt még találkoztak volna.

Gondolod, hogy a kezem,
térdem,
vagy fejem,
agyaggá,
nyírgyökérré,
vagy talán fűszállá válhat?

Hogy egy kis titok,
vagy remegő félelem
csenddé,
sötétséggé,
vagy porrá lesz?

Tudod, én valóban
a csillagoktól származom.
Fényből lettem.

Bennem semmi nem fog kialudni,
vagy megszűnni.

Egyszer csak,
egy véletlenszerű hajnalon,
szememben aranyló fénnyel
visszatérek valamelyik távoli Napomhoz.

Büntetve minden gondolatomért,
hát még a tetteimért,
gyanúsított voltam a gyengédségem miatt,
bűnösnek nyilvánítottak,
mert a szeretetet nem oltottam ki gyűlölettel,
hanem új, örök szeretettel,
és az életet nem oltottam halállal,
inkább valami mással éltem.

A végtelen vége,
a még végtelenebb eleje.

Ki tovább létezik a létezésnél,
nem sekély gondolatokkal rendelkezik.

Soha ne gyötörd magad a
kérdéssel: hogyan túlélni,
hanem: minden halál után,
hogyan nem meghalni.

IV.

Ha jelentik, meghaltam,
ne aggódj. Minden évszázadban valaki,
véletlenül összetéveszt a
fáradtakkal és öregekkel.

Sehol annyi ember-
mint amennyi egy emberben.

Sehol annyi másság,
mint azonos dolgokban.

Ha átpásztázod a teret,
megtalálsz a szélben.
Létezem a vízben.
A kőben.
Minden alkonyban és hajnalban.

Emberségből többszörösnek lenni,
nem jelent emberségtől megfosztottnak lenni.

Én osztható vagyok mindennel,
de nem vagyok elpusztítható.

Mind ezek a csodás állapotok,
magam megújulásai,
nem mások mint
egyhangú,
kitartó,
hosszú örvények.

Tudod mik a jövendölések?
Múltbéli események foglalata
és az azonosság zilált,
örökös körforgása.

Hát miért búcsúzkodnánk?
Miért sajnálkozzunk?
Ha jelentik: meghaltam,
te tudod- én nem tudok meghalni.

A szerelem az egyetlen levegő,
amit belélegeztem.

A mosoly, az egyetlen nyelv,
amelyen a világban értettem.

A földre azért jöttem,
hogy rád kacsinthassak.
Hogy maradjon mögöttem valami
röpdöső nyom.

Ne légy szomorú.

Annyira szeretném,
ha benned, egy különösen
kedves, bolondos figuraként
maradnék meg.

Este, amikor az eget nézed,
te is kacsints rám.

Legyen ez titok.

A szürke napok ellenére,
ha látsz egy üstököst
felcsillanni az égen,
ne feledd: az én vagyok,
pajkosan repülök és élek.

“A halhatatlan vers” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Ildikó!

    Fogadd őszinte gratulációmat. Igazán remekül ültetted át magyarra Miroslav Antiæ nagyszerű versét. Dicséretes, remek megoldások árán hoztad az eredeti vers mondanivalóját (én azt is értem). Nagyon-nagyon tetszik, és örülök, hogy rábukkantam, köszönöm, hogy olvashattam.

    Szeretettel,
    Ida

  2. Kár, hogy nem tudok a délszláv nyelvek egyikén sem,
    mert akkor biztos nagyon élvezném a fordítást, de így
    is csak gratulálni tudok egy ilyen terebélyes alkotás
    szép magyarításához!
    Tisztelettel:
    Dávid
    (f)

Szólj hozzá!