Mi (Reinhard Mey)

Összes megtekintés: 51 

Hazatérés a megszokott úton.
Nyitom az ajtót.
Ő már nem jön elém, nem pillant rám.
Már nincs mit mondani.
Nincsenek kérdések, nincsenek válaszok.

Napok jönnek, napok mennek,
elmúlik az élet.
Nem merek a tükörbe nézni,
nagyon elfáradtam.
A sok tervből nem lett más, csak könnyek és romok
és a kérdés: mi értelme volt?

Én szabadságot akartam,
távlatokat és sorompók nélküli életet.
És győztesnek lenni, az oldalamon Vele.
De kudarcot vallottam.

Hallom a kulcszörgést a zárban.
Tudom, végre hazaért,
és azt is tudom, léptei nem hozzám vezetnek.
És tudom, hogy hallgatni fog
és én nem mutatom, hogy szigetem magányában lassan megfagyok.

Ami most múlik az az életem,
talán a legszebb éveim.
Kell lennie valami másnak is, mint a társas magány,
ahol két ember között az egyetlen közös pont
a félreértések és az értelmetlen viták.

Én a magasba vágytam, repülni akartam
és gyengédebb lenni, mint bárki más.
Nem akartam, hogy az élet bedaráljon,
a mindennapok mégis megtörték szárnyalásom.

Nekem Ő a minden, az egyetlen nő, akit szererek.
És nekem Ő a minden, az egyetlen férfi, akit akarok.
Vajon maradt még esély?
A kétségeim most hallgatnak.
Talán kezdhetjük újra, talán egymáséi lehetünk megint!
Ha Ő akarná, akarnám én is!

Miért jár az együttélés oly sok fájdalommal?
Miért nehéz a közeledés, az első lépés egymás felé?
Olyan könnyű bántani és engedni milyen nehéz.
Nagyon szeretem őt!

A horizontot akartuk elérni
és csak egy papír hajócskában ülünk.
Az élet viharait kibontott vitorlával Együtt átvészelni,
még mindig megtehetjük: MI!

“Mi (Reinhard Mey)” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!