William Butler Yeats – A két fa

Összes megtekintés: 46 

Kedves nézz saját szívedbe,
ahol a szent fa is kikel,
ágai örömből nőnek,
és minden egy virág figyel.
Gyümölcsének a színei
boldog csillagoknak fénye,
annak erős gyökerei,
nyugalmat plántál az éjbe.
Reszkető lombkoronája,
énekének ad ütemet,
azt adja nekem a számra
és én azt suttogom neked.
Amott Ámor kerít be már,
lángoló köre napunknak,
járkálnak egyre fel, s alá
a lombok közt imbolyognak.
Nézz a táncoló hajukra
és koronáját figyelve,
vesd szemed csodálatukra,
kedves nézz saját szívedbe.

Ne vesd szemed zord tükörre,
melyben démonok keringnek,
védj meg mielőtt örökre
elveszejtenének minket.
Mert ott a baljós sötétség
a viharos éjszakában,
a hó alól a gyökerét
kitépi annak a fának.
Minden meddőségbe fordul,
homályos tükröt tartanak
elébed a kábulatból,
mikor istenek alszanak.
Amott a letört ágakon
zsákmányra les a gondolat.
Köröznek egyre fel, s alá
csak nézd az éhes torkokat,
vagy ahogy száll a szélbe szét,
kopott szárnyán összetörve.
Ne légy puha, ne légy gyöngéd,
ne vesd szemed zord tükörre.

William Butler Yeats – The two trees

Beloved, gaze in thine own heart,
The holy tree is growing there;
From joy the holy branches start,
And all the trembling flowers they bear.
The changing colours of its fruit
Have dowered the stars with merry light;
The surety of its hidden root
Has planted quiet in the night;
The shaking of its leafy head
Has given the waves their melody,
And made my lips and music wed,
Murmuring a wizard song for thee.
There the Loves a circle go,
The flaming circle of our days,
Gyring, spiring to and fro
In those great ignorant leafy ways;
Remembering all that shaken hair
And how the wingèd sandals dart,
Thine eyes grow full of tender care:
Beloved, gaze in thine own heart.

Gaze no more in the bitter glass
The demons, with their subtle guile,
Lift up before us when they pass,
Or only gaze a little while;
For there a fatal image grows
That the stormy night receives,
Roots half hidden under snows,
Broken boughs and blackened leaves.
For all things turn to barrenness
In the dim glass the demons hold,
The glass of outer weariness,
Made when God slept in times of old.
There, through the broken branches, go
The ravens of unresting thought;
Flying, crying, to and fro,
Cruel claw and hungry throat,
Or else they stand and sniff the wind,
And shake their ragged wings; alas!
Thy tender eyes grow all unkind:
Gaze no more in the bitter glass.

Szólj hozzá!